Svaha: Apám elengedéséről

Szvámi Véda lánya pár éve írta a következő cikket, Édesapja halálának napján újra megosztotta, és írta, hogy sajnos most még aktuálisabb ez az írása.

Apám halott. Végignéztem, ahogy megtörtént, amikor a saját temetését bemutatta a Gangesz partján. Hallottam a szankszkrit mondást: Svaha idam na mata – Megteszem ezt az őszinte felajánlást: Nem az enyém többet, újra és újra, egész hátralévő életemre.
Saumya Arya Haas

Nem az vagyok, amit elégetnek a lángok
Nem az vagyok, amit a víz elmoshat
Nem az vagyok, amit elfújhat a szél
Nem is az, ami a földön jár
Én maga vagyok a Föld,
Én vagyok a Levegő,
Én vagyok a Víz,
Én vagyok a Tűz
Mindent, ami nem állandó, magam mögött hagyok
Svaha Svaha Svaha – Nem az enyém többé

Ezt szokták mondani minden áldozatnál, amit szent tűznél, vagy szent víznél hajtanak végre.

A családomban ezt mondjuk mi is mindig humorral teli elengedéssel, amikor elszalasztunk valamilyen lehetőséget, vagy elveszik valami. Svaha – egy mentális vállvonás, “hát jó, ez elment… elengedem én is…”

A szertartás átalakította apámat, Aput valami mássá: egy Szvámivá, ami túl mutat a család meghatározáson, a nemeken, a vallásokon.

Távoli utazás kezdődött számára, messze tőlem, és az “enyém” fogalmától, a szolgálatok birodalmába, amit mindig is szeretett volna.

A szvámik nem számítottak misztikusnak előttem, Babával (a Mesterrel) nőttem fel, egy Guruval, aki beavatott a tradíciónkba amikor 6 éves voltam. Szerencsésnek éreztem magam már gyermekként is, hogy ismerhettem. Családot adott mindenkinek, akinek szüksége volt rá. Varázslatossá tette a világot.

Amikor 19 éves voltam, Apunál súlyosbodni kezdtek a cukorbetegség tünetei és a szívének állapota kritikussá vált. Az orvosoktól kapott utolsó lehetőségként, egy 3-as bypass műtétet kellett végrehajtani rajta. Azokban az időkben a szívműtétektől még nagyon féltünk, és valóságos csodának számított, ha valakin elvégeztek egy ilyent.

Egy napon, Apu azon a lágy hangján, amellyel gyermekként már számtalan meditáción keresztül álomba ringatott (ó, mennyire is élveztem tinédzserként a pillanatokat, amikor el tudtam érni , hogy felemelje a hangját) – elmondta, hogy az élete így-vagy úgy, de a végéhez közeledik. Szerette volna túlélni a műtétet, de azt is mondta, ha ez sikerül, az élete akkor sem lesz többé olyan, mint előtte volt. Eljött az idő. Elkezdődött szvámivá válásának folyamata.

Anyám a műtét után végig gondját viselte. Onnantól kezdve azonban már úgy éltek együtt, mint két testvér, a férj és a feleség viszonya nem létezett többé. Nem váltak el – hangsúlyozta ezt, mintha én nem tudnám … csak lemondott a korábbi életéről és családjáról.

Apám Istenért hagyott el minket. Nekem ez az egész olyan természetes volt. Amikor először elmondta, és kérte, hogy ehhez szüksége van nekünk, a gyerekeinek formális áldására is, olyan volt, mintha ahhoz kérne engedélyt, vajon jöhet-e haza ezentúl kicsit később?

Meg kellett, hogy beszéljem ezt a testvéreimmel, barátaimmal, de nem tudok olyan pillanatot felidézni, amikor elhagyottnak, vagy elkeseredettnek éreztem volna emiatt. Egy percre sem volt bennem ellenállás.

Inkább olyasfajta izgatottságot éreztem, mintha magát a Nobel díjat nyerte volna el. Apu a miénk volt, de igazából sohasem volt csak a miénk. Mindig osztoztunk rajta a könyveivel, a tanítványaival, a küldetésével. Cserébe pedig rengeteg mindent kaptunk, rengeteg dolgot osztott meg velünk.

Nézni persze, ahogy a saját temetési imáit mondja egy más dolog volt… Ismerős hangja felemelkedett és elhalkult, felemelkedett és elhalkult, ahogy énekelte az ősi himnuszokat.

Emlékszem, ahogy testvéremmel ott ültünk a gyenge hegyi nap fényében, és elkaptam az öcsém pillantását. Arra gondoltunk apánk épp most hal meg.

Hálával tartozom annak a szváminak, aki arról a halotti máglyáról felkelt, annak ellenére, hogy eltartott egy kis ideig, míg a dolgok a helyükre kerültek bennem.

Hogy fogom hívni Őt ezen túl? (Apu szvámi mellett maradtam) Mit mondok majd, hogy én kije vagyok? Azt nem mondhatom, hogy a lánya… Vagy igen?

Eltelt egy pár szörnyű év, amíg senki nem tudta pontosan, hogyan is viselkedjünk vele a továbbiakban? Mi az illendő?

Teljesen új helyzet volt ez mindannyiunknak. Ezért inkább kerültem őt.

Szvámi Védával való kapcsolatom ma már teljesen más, de ez várható volt. Már nem vagyok tinédzser. Már túl vagyok azon a korszakomon is, amikor az szórakoztatott a legjobban, ha kiprovokálhatom, hogy felemelje hangját.

Helyette büszkeséget érzek, megnyugvást, és inspirációt, ahogy nézem mivé válik. Apám mindig tanító volt, de egy szvámi teljesen más. Sokkal több lett számomra, mint egy apa. Alig várom mindig azt a néhány alkalmat egy évben, amikor találkozhatunk, a hosszú éjszakákat, amikor fennmaradunk és csak beszélgetünk.

Van egy folyamatos vitánk: “A dolgok olyanok-e, mint amilyenek mindig is voltak, vagy a világ változik?” Vitatkozunk, de közben rengeteget nevettünk is.

Még mindig szeret vicceket mesélni, legtöbbször rettenetesen körülményes és bonyolult, több jelentésű csattanóval. Swámi Védán keresztül végre elkezdtem megismerni apámat.

Teljesen mindegy melyik úton járok, mindegyik az ősi Tradíció kiterjedése.

Hiszem, hogy az ősi hegyi szentek tanítása jelenik meg minden más Tradícióban is. A papoktól, sámánoktól, druidáktól érkező tanítások mind az élő tapasztalásból származnak: “Ismerd meg önmagad. Engedd el azt, ami lekorlátoz. Tisztelj másokat! ”

Szvámi Véda elhozta ezt rengeteg emberhez. Megkapta a tiszteletbeli Mahamandaleshwara címet: Szvámi a Szvámik között, aki globálisan dolgozik a különböző hitek egyesílésén és összebékítésén, ami, ahogyan Ő mondta: “Utat nyit majd a béke mély emberi törekvése felé.”

Évente csak párszor találkozunk, de amikor tényleg bajban vagyok, megcsörren a telefonom az éjszaka közepén, akárhol is van a világban. Amikor leülök meditálni, az ő hangja cseng a fülemben: “lazítsd el a vállaidat… mélyen lélegezz, lassan, áramlóan… Az apa visszhangját elengedtem.

Nem gondolom, hogy Szvámi Védát is ilyen könnyű lesz elengedni, ami ironikus. Nem ma, nem holnap, nem a következő 6 hónapban, de akár szent, akár nem, egyszer meg fog halni, hogy véghez vigye a végső átváltozás csodáját.

Már láttam ezt egyszer a hegyi nap fényében. De most félek. Amikor Baba (a Mester) meghalt, tudtam, nincs senki, aki helyettesíthetné, de itt van nekünk Szvámi Véda. De amikor ő megy el, ki marad? Ki marad itt nekem?

Amikor én ezt a kérdést felteszem magamnak – lehet, hogy Benned más fogalmazódik meg – az jön, ez egy önző és tompa kérdés.

Akarom, ami az Enyém. Az ÉN életem, az ÉN döntéseim, az ÉN szabadságom. Akarom az ÉN saját Apám. Akarom az illúziót, hogy ÉN uralom a saját életem, még akkor is ha közben tudom, hogy ez csak egy illúzió.

…De hát csak egy gyermek vagyok a Tradíciónkban. Az apukám kicsi lánya…

A hang a fejemben a sajátom lett ismét: Nincs olyan “valaki”, aki átvisz majd Téged, aki Apánk lesz majd. Aki az enyém lesz majd.

A saját igazságod megtalálni nem egyszerű dolog, de úgy képzelem, a végén hatalmas elégtétel lesz, amikor végre teljesen önmagammá válhatok.

Teljesen megértem miért nem népszerűek a Tradíciók, melyek önmagunk megismerését hirdetik. Mert a felismerések elég bomlasztóak tudnak lenni. A részvét pedig extrém nehéz munka. A feladás és alárendelődés fájdalommal és gyakorlással jár. De a hangunk haszontalan, ha nem osztjuk meg másokkal is. Én belefáradtam az “enyém” fogságába.

Tudom, hogy nem az vagyok, aki sétál, aki lélegzik. Nem az, akit egy nap elmos a víz és elég a tűzben. Remélem egy nap meglesz majd az erőm, hogy visszanézve erre az életemre, – amit oly önzően összehalmoztam magamnak – képes legyek majd azt mondani felszabadultan: Svaha – nem az enyém többé. És megélni ezt.

Fordította: Nagy Melinda

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.