Miért nem gyógyította meg magát Szvámí Ráma? – Szvámí Véda írása

Fordította: Sifter Ágnes

Miért nem gyógyította meg önmagát Szvámí Ráma?
Kíváncsi keresők időnként felteszik ezt a kérdést.

Kérlek, olvasd el „A himalájai mesterek lábánál” című sorozatot.  Tanítványok kétkötetnyi emlékirata került már kiadásra a Dehradunban található Szvámí Ráma Központ által. Az Egyesült Államokban a Lotus Kiadón keresztül is elérhetőek ezek a művek. A harmadik kötet készülőben van és hamarosan meg is jelenik.

Ezek a könyvek számos példát említenek arról, miképpen mutatott utat Gurudéva Szvámí Ráma odaadó tanítványainak. Rengeteg olyan esetet feljegyeztek, amikor átvette tanítványai betegségeit és saját fizikai testébe olvasztotta, vagy teljesen feloldotta azokat. Krónikus betegségeim hosszantartó időszaka alatt jómagam is ugyanezt tapasztaltam.

00_SwamiRama

1980-ban maga Szvámí Ráma is súlyosan megbetegedett. Minden testnyílásából vérzett és az orvosok súlyos kimerültséget diagnosztizáltak nála. Összehívott néhányunkat, tanítványokat, hogy csendben töltsünk vele némi időt, majd azt mondta: „A Mesterem szólít engem és nekem mennem kell”. Titkárainak lediktálta utasításait a több száz szervezetének működésével kapcsolatosan. Búcsút vett tőlünk és iránymutatásokat hagyott arra nézve, mit tegyünk a testével, amennyiben el kell azt hagynia. Majd elutazott az Egyesült Államokból, hogy találkozzon Mesterével.

Mindez valamikor 1980 szeptemberében történt. Semmit nem hallottunk felőle miután útnak indult. Mindannyian rendkívül kíváncsiak voltunk, vajon viszont látjuk-e még valaha.

A búcsúzáskor arra is utasítást kaptam tőle, hogy családommal költözzek Amerikából Indiába és telepedjek le rishikeshi ashramjába. Úgy volt, hogy 1980. december 17-én repülünk, december 16-án pedig váratlanul hívást kaptam tőle. Izgatottan kérdeztem:

„Honnan telefonálsz Maharadzs-dzsi?”

Hong Kongból hívott. Aggódva megkérdeztem, hogy van, mire azt felelte:

„Remekül vagyok, fiacskám. Ellenben a Gurudévám elhagyta testét. A sors úgy rendelte, hogy ezidőtájt hármunk közül valakinek mennie kellett: neki (a Nagymesternek), nekem vagy neked (rám célozva ezzel). Gurudéva azt mondta: ’Az én munkám már befejeződött, de még van 14 évem, hogy elhagyjam ezt a testet. A te munkád még befejezetlen. Átadom neked ezt a 14 évet az életemből, hogy befejezhesd a munkád.’”

Néhány héttel később láttam Szvámí Rámát Delhiben. Erős és egészséges volt, szokásos egyenes testtartásával. Készen állt arra, hogy nekifogjon kórházépítési tervének, de úgy döntött előtte még létrehoz egy ashramot Nepálban. Mihelyt az ashram elkészült, otthagyta a helyszínt, visszajött a rishikeshi ashramba és komolyan belevetette magát a nagy kórház létrehozásába a hegyi emberek számára.

Számoltam az éveket. A 14. év eltelt, de ő még mindig ebben a testében élt, én pedig megkönnyebbülve sóhajtottam fel. A teste azonban kezdett meggyengülni. Azt kezdte mondogatni, hogy „A Gurudévám szólít engem. Semmilyen erő nem tarthat vissza. A munkám elkészült. Távoznom kell.” Láttuk, hogy a testét folyamatosan fájdalom járja át, és egyre soványodik, de még így is kiegyenesedve járt, a szomorúság legkisebb jele nélkül; mindig lelkesítve, a kórház építésének utolsó szakaszát irányítva.

Az alapkövet 1992-ben fektették le, 1996-ban pedig már működött a jól felszerelt kórház. Az indiai kormány ekkorra elismerte az itt üzemelő Orvosi Egyetemet és Ápoló Képzőt is.

Szvámí Ráma rengeteg jól képzett orvossal és szakemberrel állt kapcsolatban, akik bármikor a rendelkezésére álltak. Aggódó tanítványai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy még több szakorvost hívjanak hozzá, mégsem tudtak semmiféle határozott diagnózist megállapítani.

Itt engedjétek meg nekem, hogy elkalandozzak egy kicsit.

Szvámí Vivekananda cukorbetegségben halt meg.

A Nagyszerű Raman Maharshi rákban halt meg. Miközben az orvosok próbálták kigyógyítani a rákból, a következő mondatokat jegyezték fel tőle:

„Én ezzel a kis betegséggel éppen megszabadítani próbálom magamat a legnagyobb betegségtől, ami nem más, mint maga a test, ti pedig mindannyian a kis betegségtől akartok megszabadítani, amit én eszközként használok a megszabadulásomhoz.”

A nagy jógi Totapuri (akinek a neve jól ismert Paramahamsa Ramakrishna életének tanítványai számára) sok más jógihoz hasonlóan számtalan alkalommal változtatott nevet. 1958-ban hagyta el a testét utolsó felvett nevével. Arról volt híres, hogy ugyanazt tette élete során, mint Szvámí Ráma, vagyis átvette emberek betegségeit és eloszlatta azokat. De a cukorbetegségét, amit szintén valakitől átvett, soha nem gyógyította meg. Megkérdezték tőle, miért nem gyógyítja meg saját magát. Azt felelte:

„Valamikor muszáj elhagynom a testem. Tegezemnek ezt az utolsó nyilát arra az időre tartogatom.”

De térjünk vissza Szvámi Rámához. A kórházunk sebészei boldog meglepettséggel konstatálták, hogy amikor áldását kérték egy-egy nehéz sebészi beavatkozáshoz, az mindig simán és gördülékenyen ment.

Közben, az aggodalmaskodó tanítványok unszolására, a világ különböző részein élő szakorvosok a véleményét is kikérték.  A májspecialista azt állapította meg, hogy májbetegségről van szó, a rákspecialista azt, hogy vagy ez vagy egy másik szerv rákos. Megkérdeztem Szvámí Rámát, hogy a szakorvosok miért nem tudnak közös nevezőre jutni a diagnózis kérdésében. Csak annyit válaszolt:

“Csudába minddel!”

Ezt megelőzően egy yajna (tűzszertartás) ünnepséget próbáltam szervezni mrityunjaya mantrával Szvámí Ráma egészsége érdekében. Erre ő azt mondta:

„Mit tehet értem mások dzsapája? Én magam adtam nekik azt a mantrát!”

„De hát Szvámídzsi, te már olyan sok embert meggyógyítottál. Miért nem tudod a gyógyítóerődet a saját magad gyógyítására felhasználni?”

Mire ő ezt válaszolta:

„A Tradíciónkban ezt a fajta erőt tilos  öngyógyításra használni.”

Erre én kérleltem:

„Maharadzs-dzsi, ajándékozz meg engem ezzel a gyógyító erővel és akkor én meggyógyítalak téged.”

Kedvesen felkacagott és azt felelte:

”De hát akkor is az én erőmet használnád a gyógyításomra. Ezt a Tradíció nem engedi.”

Számunkra ez volt Swami Rama tanítása arról, mit jelent a jógi teljes önzetlensége.

Élete utolsó napjáig folytatta gyógyító tevékenységét a kórházában.

Végül 1996. november 13-án elhagyta testét.

A fenti írás egy szemelvény Szvámí Véda Bháratí tervezett könyvéből, amit Gurudéva Szvámí Rámáról írt volna.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.