Szvámi Ráma: Meghalni tanulni – II. rész

Általában már korán azzal az üzenettel találkozunk, hogy a boldogsághoz az út dolgok megszerzésén és kapcsolatok nyerésén keresztül vezet. A dolgok elvésznek, a kapcsolatok megváltoznak, és mindennek fájdalom az eredménye.

Egy palettányi érzelemmel és gondolattal azonosítjuk magunkat, és ez fájdalmat szül. Azt gondoljuk, a testünkkel vagyunk egyenlőek, így fájdalmat tapasztalunk, amikor testünk beteg vagy öregszik, vagy más testének betegségének vagy halálának vagyunk tanúi.

A fájdalom jelzőrendszer, amely megmutatja, ha valami nincsen egyensúlyban.

Mit árul el az elveszett tárgyak, megváltozott kapcsolatok, váltakozó érzelmek és gondolatok és elhalványuló testek okozta fájdalom? Az egyik lehetőség az, hogy egyszerűen ilyen az élet. Megérkezünk ide, törekszünk annak elérésére, amire azt hisszük, hogy szükséges számunkra, és közben megtapasztaljuk a fájdalmat. Itt vége is a történetnek. Azonban ennek így nincsen értelme. Ha valaki fájdalmat érez a lábában, és a fájdalom gyulladást jelez, akkor az illető vajon egyszerűen csak annyit mondana, hogy: „Hát, végül is így kell lennie; van lábam, az be is gyulladhat.” A gyulladás továbbterjedne a lábon, és végül halálos lenne. Ez nem racionális így. Az illetőnek arra kellene használnia a fájdalmat, hogy beazonosítson egy problémát a testen, amivel foglalkoznia kell. Olyan problémaként látni, melyre megoldást kell találni. Az élet fájdalma azt mondja el nekünk, hogy a tárgyakkal, emberekkel, érzéseinkkel, gondolatainkkal és testünkkel való kapcsolatunkat helytelenül észleljük.

Ezektől a tárgyaktól, emberektől, érzelmektől és a testünktől függünk. Azonosulunk velük, és függőségbe kerülünk tőlük. Amikor elmennek vagy megváltoznak, fájdalmat érzünk. Ezek a függőségek a tudatlansággal karöltve halálfélelmünk forrásai.

Minél inkább függünk, annál nagyobb a haláltól való félelmünk. Azok, akik függőség nélkül élnek – akik úgy észlelik magukat, mint akinek semmije sincsen, és tudják, hogy testük csupán hangszer, eszköz – ők félelemtől szabadok.

Mit is jelent valamitől függeni, illetve valamivel azonosulni? A függőség annyit jelent, hogy úgy hisszük, valamire szükségünk van ahhoz, hogy létezzünk. Ez az ego munkálkodása.
Azt mondja, hogy: „Annyira fontos vagyok, hogy szükségem van erre az autóra. Az autó az enyém, ez az autó azt jelzi, hogy sikeres vagyok, ez az autó azonosságot ad nekem.
Vagy: „Ezzel a nővel kell kapcsolatban lennem. Nélküle nem tudnék boldog lenni. Ha elhagy, örökre összetörök, és az életem értelmetlen lesz.

meghalni tanulni_2_300

Az emberek még a dolgok gondolatától is tudnak függeni. Például az amerikai kultúrában a neveltetésük folyamán az emberek megtanulnak egy képet arról, hogy milyenek kell lennie az életnek. Gyermekkoruktól látják maguk előtt a csodálatos esküvőket, a virágágyásos fehér házukat és odaadó gyermekeiket. Látják maguk előtt, ahogy még nagyobb házat, még egy autót, újabb üdülőövezeti otthont vesznek, és ahogy korán nyugdíjba vonulnak. A kultúra ezeket a gondolatokat teremti, és ha ezek nem találkoznak az emberek gondolataival, nyomorúságosan fogják magukat érezni. Mintha valami rossz viccnek lennének az áldozatai.

Ez a képekkel való azonosulás. Látod magad, az azonosságod azzal, aki a virágágyásos fehér házban lakik tökéletes életet élve. Azt hiszed, te ez vagy. De ez nem te vagy. Ne függjél ezektől a képektől. Tanulj meg áramolni az élettel, egyszer fent és egyszer lent.

Ugyanez a tendencia jellemző az alacsonyabb elmében az érzelmekkel. Haragosak leszünk, és azt gondoljuk: haragos vagyok. Ki is haragos? Azzal, hogy azt mondjuk, haragos vagyok, azonosulunk az érzelemmel, és elhisszük, hogy az érzelem mi vagyunk. Hogyan lehetnénk mi érzelmek? Emberként képesek vagyunk haragosak lenni, és megtapasztalni a haragot, viszont nem mi vagyunk a harag vagy bármi más érzelem.

Hasonlóan, a testeink sem vagyunk. Testünk van. Eszköz, amit használunk. Azt mondjuk: 185 cm vagyok, szőke a hajam, és kék a szemem. Nem ezek vagyunk. De mégis ezt gondoljuk. Amikor valaki a megjelenésünket kritizálja, megbántva érezzük magunkat. Megijedünk, amikor testünk öregedését, lassulását vesszük észre. Legtöbben testtudatosságban maradunk, ezért is azonosulunk a testünkkel. Amikor valaki megtanulja a halandó Selfet megkülönböztetni a halhatatlan Selftől, akkor a diszkrimináció képessége felvirrad.

A halál nem érinti az igazi Selfet. Ezt azért nehéz elhinni, mert olyan erősen azonosulunk a testünkkel és a körülöttünk levő világgal. Csak azért, mert valaminek nem vagyunk tudatában, nem jelenti azt, hogy az nem is létezik.

Yama Nachiketának azt mondja: „Amikor minden vágy és szenvedély megszűnik, amikor a teljes nyugalom uralkodik, a halandó halhatatlanná válik.” Ez a kulcs. A halál nem lehet a vég, hiszen a halál nincs hatással a Selfre. Az élet és halál ciklusa nem egy véletlenszerű, szerencsétlen valóság. Hanem egy tanító. A taoista filozófus Chuang Tzu állítása szerint:

„A születés nem egy kezdet, a halál nem egy vég. Határtalan létezés van és folyamatosság kezdőpont nélkül. Létezik születés, halál, előrehaladás, belépés. Az, amin keresztül belépünk és kilépünk anélkül, hogy látnánk azt, az Isten ajtaja.”

Az élet egy folyamatos upanisad, ami arra vezeti az embert, hogy az örökkévalót keresse, és azzal azonosuljon, ami állandó, nem azzal, ami nem-állandó, így felülkerekedik a halálon.

A védanta szerint nem a testünk, hanem az önvalónk miatt létezünk. A belső én hozza létre a testet. Alvás során nem vagyunk a testünk tudatában, de mégis létezünk. Materialista gondolkodók ezt megfordítják. Ők a testet nézik, kinyilatkoztatják, hogy az létezésünk bizonyítéka, és feltételezik, hogy van belső én, ami a testtel jár. A védanta pontosan az ellenkezőjét állítja. A tudatosság az, amitől a testünk létezőnek tűnik.

A haláltól nem félni kell, hanem megérteni feladatát az életünkben. A halál elfogadása az a valóság, ami segíteni fog megérteni, hogy az élet itt átmeneti, azt, hogy a világ csupán egy pódium, hogy ide tanuló útra érkeztél azért, hogy növekedhess, és aztán az út véget ér.

Szent Pál úgy beszélt az életről, mint enyhe, pillanatnyi csapásról, ami felkészíti az embert az örök ragyogásra: „Minden az emberi életben a spirituális tanulásért van.” Sötétebb képekben, de hasonló üzenettel, Chuang Tzu azt vallja, hogy „úgy tekints az életre, mint egy duzzanatra vagy daganatra, és a halálra, mint a gyulladás kifakadására, leapadására.”

Mindeközben emlékezve arra, hogy Isten, az örök Valóság benned van. A halál emlékeztet arra, hogy ne függj ettől a világtól. Tanulj a világtól, majd engedd el. Testedre úgy tekints, mint egy eszközre. Célt szolgál, majd idővel teljesítette dolgát.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.