Szvámí Véda – A csend művészete

A csendből születünk, és végül ebbe a csendbe térünk vissza.

Amikor három lélek egyesül, a magzat legelső cseppecske a csendben formálódik. Aztán lassan a tudatosság finom hullámai kezdenek az anyaméhben fodrozódni. Elmúlt életek halvány képei, a megvilágosodás pillanatainak elfelejtett emlékei – aztán ismét a karmikus életek képei, és újra az istenség abszolút csendjének pillanatai tűnnek elő.

lLassanként aztán a szülői elme zaja közel férkőzik ehhez a csendhez, és a magzat összefüggő csendje elkezd átváltozni ugyanezzé, az önmagáról megfeledkezett, összefüggéstelen zajjá, ami mi felnőttek szünet nélkül gerjesztünk. Azt kívánom, bárcsak ne mi lennénk az eszközei annak, hogy így elfojtjuk a magzatban ezt a csendet. Mert az indiai tradíciókban és a Himalájai jógik tradíciójában úgy tartják, hogy egy gyermek nevelése három évvel a fogantatás előtt kezdődik, és az anyaméhben töltött kilenc hónappal zárul le. Ezután a többi nem más mint zaj. A felnőttek azt a feladatot vették magukra, hogy kineveljék a gyermekekből a megvilágosodást, és megzavarják az ártatlanokat. Ezt hívjuk mi nevelésnek.

Az anyaméhnek ebből a belső csendéből születünk meg. Mi az anya? Nem csak a fizikai értelemben vett anya, akiben három lélek egyesül. A jóga legősibb tradícióiban a Gurura használt szó a Hiranyagarbha, az arany anyaméh. Azt mondjak, hogy ha három napon és három éjjelen át a Guru méhében lakozol, akkor brahmacsárinná válsz. Olyanná, mint Nacsikéta a Kata Upanisádban, aki Istenben járt-kelt, aki a halál kapuján kopogtatott, és mielőtt megadatott neki a megvilágosodás három nap és három éjjelre tábort vert ott.

A mi utunk az élet zajának zavarai közepette akkor ér véget, amikor a zajcsináló eszközünk, az agy, elkezd leállni, és az egyén a teljes csend tartományába lép. Közöttünk csak a legzajosabbak félnek ettől. A többiek belépnek ebbe a csendbe amit a többség halálnak titulál. A csendből indulunk és a csendbe olvadunk vissza, újra belépünk ide, de valójában soha nem feledkezünk a mi csendes eredetünkről. Minden este, amikor belefáradtunk a nap zsivajába, önkéntelenül is belépünk az alvás csendjében. Az egyetlen különbség az, hogy a jógik tudatosan alszanak. A hétköznapi ember öntudatlanul alszik. 

A Védánta szövegekben több helyütt megvitatják az alvás természetét, és azt mondják, hogy csak egy lépésnyire van ez az állapot a legmagasabb szintű ánandától: az isteni üdvösségtől. Ha az alvás tudatos, akkor ánanda. Ha öntudatlan, akkor ez csak a tudatosság összemosása; az elme erőltetett pihentetése. Vágyunk erre a csendre. Kirándulni járunk az erdőbe. A csörgedező patak mellett üldögélünk. Amikor ott ülsz emellett a csendesen csordogáló patak mellett, és nem akarsz felkelni — mert olyan békés és csendes itt – elfeledkezünk róla, hogy ez a mi belső csendünk, ami hívogat; ez, ami az eredetünk; ez, ami ami a befejeződésünk. 

Újra kell értelmezd az élet értelmét, nem a beszéddel, hanem a csend kifejeződéseivel, és a csend szavaival.

A képességeid és képesítéseid meg kell tanuld a csend kifejeződései mentén lemérned. Mennyire vagyunk mélyen ebben a csendben? Ez mutatja meg a képzettségünk csúcspontját. Mennyire sekélyes a csendünk – ha ezen a szinten vagyunk, akkor kezdők vagyunk a saját potenciálunk, képességeink, kreativitásuk és erőnk felfedezésében.

Ha újságíró vagy fényképész vagy, mielőtt tollad a papírhoz érintenéd, vagy megérintenéd a számítógép billentyűzetének gombját, mielőtt elkattintanád a fényképezőgéped, egy pillanatra csendes egy el, éld át azt a csendet, amit a meditációd alatt tapasztalsz meg. Engedd, hogy egy pillanatra, öt másodpercre beborítson. Így a kezed magától fog mozdulni. Az ujjaid maguktól írnak majd, és a fénykép amit így készítesz, mestermű lesz.

A jógik órák hosszat ülnek csendben. Némelyikük olyannyira belefáradt az élet keltette zajba, a zajszennyezésbe, hogy életre szóló csend fogadalmat tettek. A keresztény szerzetesek egyes rendjeiben, a szufi rendekben, a buddhista szerzetesek bizonyos rendjei között, és a jógik között akiket személyesen is ismerek van olyan, aki már több mint húsz éve egyetlen szót sem szólt.

A csend gyakorlásra egy nagyon kifinomult művészet. A csend gyakorlása egy nagyon bonyolult tudomány. Nem csak arról van szó, hogy bezárod a szádat, és nem lengeted azt a pletykálkodós, áskálódó nyelved. A jóga hagyományában létezik egy kifejezés, a tapasz. Nagyon gyakran használják. Ez egy nagyon nagy mértékű erőfeszítés, egy olyan aszkéta törekvés, ami megizzaszt; nem feltétlen a test pórusain keresztül, mint inkább azáltal, hogy az elméd izzasztja meg miközben az megtisztítja magát a tisztátalanságaitól. Mindannyian tartunk ettől a tapasztól. Mindannyian tartunk egy ilyen nagy mértékű erőfeszítéstől. Félünk a hosszú távú elköteleződéstől, és mégis, ha hosszútávon elkötelezed magad arra, hogy felfedezed a csend titkait és mélységeit, akkor nincs semmi más, amit el kellene érned. Erről biztosítani tudlak.

Forrás >> >>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.